Búcsúzni nem mindig könnyű. Sőt soha. Az ember mégis sokszor megteszi. Kénytelen! Néha csak percekre vagy hónapokra, és valamikor végleg. Ez utóbbi a legnehezebb. Nem akaródzik. Ez az a bizonyos dolog, ami visszafordíthatatlan az ember életében. Amit nem akar senki, mégis mindenkivel megtörténik.
És hogy ne fájjon annyira és a lelkünk is megnyugodjon továbbra is bennünk él. Nehogy elfelejtsük a mozdulatait, a tekintetét, a hangját. Igen a hangját, ahogy megremegett nevetés közben. A mosolya, mely ránk is mosolyt varázsolt. Az ember ilyenkor sorolhatná ezeket az apróságokat, amit amúgy nem vesz észre. Néha álmunkból is felriadunk, hogy nem-e ő lépett be az ajtón?! Alvás közben mozog a kezünk. Tapogatózunk. Mintha keresnénk valamit vagy valakit, ami/aki hiányzik.
Az elengedés a legnehezebb az ember életében. A fájdalom játszik velünk. Nevet! Elszorul a szívünk. A lelkünk megremeg. A feketébe futunk. A magány lesz a társunk, az emlék az élelmünk, a könny a vizünk. És ezen csak az idő segíthet. Hiába a tárt karokkal várt barátok, a család. Nem teszik könnyebbé. Mert az űrt betölteni semmi és senki nem képes. Az mindig ott lesz. Talán idővel kisebb, de akkor is lyuk marad, amit semmi/senki sem gyógyít meg…
Az elengedés a legnehezebb az ember életében. A fájdalom játszik velünk. Nevet! Elszorul a szívünk. A lelkünk megremeg. A feketébe futunk. A magány lesz a társunk, az emlék az élelmünk, a könny a vizünk. És ezen csak az idő segíthet. Hiába a tárt karokkal várt barátok, a család. Nem teszik könnyebbé. Mert az űrt betölteni semmi és senki nem képes. Az mindig ott lesz. Talán idővel kisebb, de akkor is lyuk marad, amit semmi/senki sem gyógyít meg…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése