Elkezdődött...

Igen. Számomra is elkezdődött a nyári szünet. És hogy ezt honnan tudom?
1. Nagyon meleg van.
2. Itthon vagyok.
3. Későn fekszem. (bár ez máskor is így volt;))
4. (és egyben a legárulkodóbb!) Hogy nyöszörgés nélkül kikelek az ágyból az általam vélt hajnali órákban.

Ma történetesen háromnegyed 7kor sikerült felkelnem. Hát év közben ilyet azért nem nagyon sikerült produkálnom, csak az első héten. De hát nálam ez már megszokott:) Akik koliban laktak velem, azok jól tudják, hogy miről beszélek:)

Goodbye

Búcsúzni nem mindig könnyű. Sőt soha. Az ember mégis sokszor megteszi. Kénytelen! Néha csak percekre vagy hónapokra, és valamikor végleg. Ez utóbbi a legnehezebb. Nem akaródzik. Ez az a bizonyos dolog, ami visszafordíthatatlan az ember életében. Amit nem akar senki, mégis mindenkivel megtörténik.

És hogy ne fájjon annyira és a lelkünk is megnyugodjon továbbra is bennünk él. Nehogy elfelejtsük a mozdulatait, a tekintetét, a hangját. Igen a hangját, ahogy megremegett nevetés közben. A mosolya, mely ránk is mosolyt varázsolt. Az ember ilyenkor sorolhatná ezeket az apróságokat, amit amúgy nem vesz észre. Néha álmunkból is felriadunk, hogy nem-e ő lépett be az ajtón?! Alvás közben mozog a kezünk. Tapogatózunk. Mintha keresnénk valamit vagy valakit, ami/aki hiányzik.
Az elengedés a legnehezebb az ember életében. A fájdalom játszik velünk. Nevet! Elszorul a szívünk. A lelkünk megremeg. A feketébe futunk. A magány lesz a társunk, az emlék az élelmünk, a könny a vizünk. És ezen csak az idő segíthet. Hiába a tárt karokkal várt barátok, a család. Nem teszik könnyebbé. Mert az űrt betölteni semmi és senki nem képes. Az mindig ott lesz. Talán idővel kisebb, de akkor is lyuk marad, amit semmi/senki sem gyógyít meg…