Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy balatoni nyár. Keddi indulással és hétfői érkezéssel, amolyan országos átutazással. :)
Indulásnál kisebb némajátékot figyeltem meg apámtól, ahogy óvatosságra int a vízben. Biztos fantasztikus lehetett, hisz nézőközönség is akadt szép számmal. Tapsot persze nem kapott. Az út hosszúnak tűnt az izgatottságtól, de negyed óra késéssel sikerült is megérkeznem. Kedves játékostársam, aki volt oly szíves és meglepett szerény személyével késésemet eme kedves jelzővel illette: igazi nő. Hát kár, hogy nem rajtam múlott, így valahogy elveszik ez az érzés, hogy véééégre. Nem marad a kislány. :) Az út további részét már autóval tettem meg. Tesómtól elkunyerált könyvbe belemélyedve csak ritkán pillantottam ki az ablakon. Kicsit fura volt látni, hogy balra van a Balaton, nem pedig jobbra. Új élmény volt, hisz mindig a déli parton szálltam meg. Az érkezés után birtokba vettük a faházikónkat. 17-es volt. Most még nem tudom milyen jelentéssel bír, de biztos vagyok benne, hogy ez egy fontos dolog. :) Pakolás, röpke ismerkedés és csobbanás. Megvettük a heti jegyet, ami számomra fantasztikus könyvjelzőként debütált. És akkor Balaton. Utoljára két éve lépkedtem bele, de most megint fura volt érezni az iszap lágy, simogató ölelését. Nem is fúúúúj. Ahol nem volt letaposva, hanem valós kinézetében tornyosult egymásra és belesüppedt a lábam onnantól kezdve nem is mertem letenni, mert fúj de gusztustalan és hideg...brrr. Szóval megvolt a kezdeti szépség. :) Az összes kajáldában ettem, de legeslegjobban a nutellás palacsinta és a gyros jött be. Igen nutellás palacsinta. Körülbelül úgy néztem ki minden evésénél, mint valami gyerek, aki most eszik először palacsintát és nem tudja, hogy fogja. Elől-hátul kifolyt a lényeg, még szerencse, hogy volt papírtálcám! De nem gond az ívet így is kaptam. :P Hétfő kivételével minden nap lelkesen kijártam a partra. Hol egyedül, hol a nagy társasággal. Nah igen a társaság. Első nap már az egyik távolabbi háznál ültünk össze. Hallgattam a tavalyi "rémtörténeteket". Mivel nem túlságosan tudtam hozzászólni, és a felcsendülő nevek sokaságát sem tudtam hova tenni lóhere vadászatba kezdtem a testem körül. Szomorúan nyugtáztam, hogy ez most sem sikerült, aztán félrepillantva mégis. Igen...ottan volt egy négylevelű lóhere. Kicsit lyukas, kicsit tépett, de az első és az enyém! :)
Esténként a társaság leült kártyázni. Megtanultam rikikizni, römizni és ennek mocskos mód megváltoztatott rablóját is elsajátítottam. Sőt pasziánszozni is, ami abszolút különbözik a számítógépen megtalálható névrokonától! Belefolytam a pszichológiai játékukba is. Gyilkos volt a neve, és jó kis beszélőke kell hozzá. De annyira árulkodó volt egyes emberek viselkedése. Minden egyes körben az arcokat pásztáztam és mindig eltaláltam ki a gyilkos. Az egyik túl nyugodt volt az eddigi állapotához képest, a másik túl sokat nevetett, a harmadik kajánul vigyorgott. És igen lehet a piára fogni, de NEM! :)
Persze 2012 augusztusa, nem felejthető el az sem, hogy Olimpia! Együtt örültünk és szurkoltunk. Néha még a strandon is leültünk tv-t nézni.
Szerencsére fantasztikus időt fogtunk ki tesómmal, így mindig verőfényes napsütésben lazulhattam. Bár egyszer volt egy esős nap. Az eső nem tartott sokáig, amolyan nyári zápor szerű, de persze kedves kollégával a vízben kötöttünk ki. Az egyik fürdős délután motorra is pattantam. Akkor még nem tudtam mire vállalkozok, hisz életemben nem ültem rajta. Valahogy 10 éves korom környékén pattantam rá egy robogóra és mentem vele 600 métert valaki háta mögött, de akkor úgy éreztem ez túlságosan imbolygó maradok a négy keréken. De akkor valahogy nagyon akartam. Meg is kaptam hozzá a felszerelést és az okítást élőben és telefonon is. Cipőcske, térdvédő, külön gerincvédő, dzseki, kezes és sisak. Persze a nadrág nem jött rám, hisz alapból szélesebb a csípőm, mint szerencsétlen tulajának, de nem is ez volt a lényeg. A motor mellett álltam. Nagyon dobogott a szívem. Nem tudom, hogy a félelemtől e inkább vagy az izgatottságtól. Persze tesómról lerítt, hogy nem igazán örül a dolognak. Nah és akkor motorra. Elmondta a srác az instrukciókat, hogy kapaszkodjak a motorba illetve majd belé. Indulás előtt pár perccel mikor már a motor ülése simogatta a seggem a félelem eluralkodott. Nem hittem el, hogy képes voltam belemenni, úristen ez nem én vagyok, de valahogy mégis ott legbelül vonzott valami, hogy erre szükségem van. Szóval esélyem sem volt leszállni már indultunk is. Hatalmas ürességet éreztem a hasamban. Megszűnt kész nincsen. Megszoktam a tempót megtaláltam! :) Írhatnám le így is. Aztán megálltunk főútra kanyarodás, gázt neki. Ismételten nem éreztem semmit sehol. A testem bizsergett úgy éreztem elgyengülök és leszállok a motorról. Levegő után próbáltam kapkodni, de nem éreztem a tüdőmet se. A kezem a tankról közben átvándorolt a srác derekára, majd elmodntam egy Miatyánkot. Iszonyatosan hosszú volt az út. Mikor beértünk a városba a srác mondta nyugodtan hátradőlhetek. Persze nem igazán mertem. Megvolt a pénzfelvétel a tescos bevásárlás. A leöltözés és a felöltözés is. És a fúúú de meleg van megrohadok ebben a szerkóban érzés is. Persze az áriemberrel, - ugyanis így neveztük - nagyon vagányak voltunk bevásárlás közben. Nah de újra motoron. Ami fél órának tűnt városba az kb. 5 perc volt vissza. Mikor újra felszálltam, mintha kicseréltek volna. Már nem az voltam, aki. Városban végig hátradőlve, lazán nézelődve. Srác is észrevette biztosabban ülök, így kicsit odalépett neki. 127 volt, amit kifigyeltem nála a monitoron, nem volt sok mások szemszögéből talán, az övéből se, de nekem első utazásra már ez is fantasztikus volt! :) Mikor megérkeztünk csalódott voltam, hisz még menni akartam. Szaladni a széllel. Meg is beszéltük utazunk még, de sajnos nem volt már rá lehetőség a visszautam miatt. De ígérte még bepótoljuk! :) Szóval iszonyatosan várom már! :)
A visszaút kicsit lelombozott. Sose értem meg. A visszaút mindig rövidebb időben. Mármint úgy érzi az ember, pedig hajszálra pontosan ugyanakkora a távolság. Hihetetlen, hogy az izgatottság a várakozás élménye ennyire befolyásoló tényező. Nah de visszaút. Olvasós, ablakon kinézős, zenehallgatós, légkondis. Pest. Istenem imádom. Akárki akármit is mond, még mindig a kedvencem. Tele van emberekkel, zajjal, illatokkal és ez nekem tetszik. Tetszik, hogy mindig történik valami, és nem lehet rá felkészülni. Tehát Pest Déli pályaudvar. Metro. Hajjaj életem 3. metro utazása, köztük az első egyedüli. Azt hittem lefele is rosszul leszek a mozgólépcsőn, hisz annyira hosszú. Emlékszem mikor tesómmal indulásnál pont felfele tartottunk egy ilyenen. Muszáj volt magam elé nézni, mert ha fel néztem vagy az emberekre megszédültem és azt hittem elájulok. Fogalmam sincs miért, de lefele nem jött elő ez az érzés. Természetesen, amekkora mákom van pont bezáródott az ajtó, amikor befordultam a peronra. Nem kellett sokat várni jött a következő, de legalább addig kiszámoltam, hány megállót kell menni. Közbe találkozásra ráncigáltam a szerény személyt. :) Metro. Unalmas és hűvös. Az emberek baromira unják, hogy létezik, meg hogy más is. Nah mindegy. Kiszállás, séta, statka. Néztem buszindulást. Természetesen kedves társaságom az indulást megelőző 10 percbe huppant be. Gyors kattogás a fejembe, szép rám nézés, nah jó kövi busz. Sose tudtam, hogy ha egy nő késik akkor a következőben a pasi kétszer annyit fog...micsoda? Én késtem negyed órát ő meg háromnegyedet. Ejj micsoda férfiak vannak! :P Nah de sikerült annyira elsétálni, hogy majdnem lekéstem a következő buszt. Fantasztikus lett volna, mert akkor még két órát társaloghatott volna az én szerény személyemmel. :) De szerintem bőven elég volt akkor belőlem annyi. :) Szóval buszon és haza. Sok gondolat, emlék, illat, kép mind mind a szívemben. És akkor jövőre ugyanott, velük! :) Már alig várom.
